Egyedül sétáltam haza a sötét utcán, miközben a kedvenc
zenémet hallgattam. Hirtelen árnyakat láttam magam körül, majd elém ugrott egy
fiú. A huszadik éve körül járhatott, ennek ellenére szakállat viselt.
-Hello, kislány – mondta, majd közelebb lépett. Mikor
hátrálni próbáltam, beleütköztem valakibe. Egy másik fiú volt az, és még a két
oldalamon is megjelent egy-egy. A meglepetés miatt nem tudtam sikítani,
menekülni pedig esélyem sem volt. A jobbomon álló srác elvette a táskát
kirántva ezzel a fülhallgatómat.
-Mi ez a szar? – kérdezte. A hátam mögött álló
fiú megfogta a derekamat, az elsőnek felbukkanó pedig megcsókolt. Próbáltam
tiltakozni, de nem tudtam. Egy idő után elkezdtek vetkőztetni, és mikor nem
hagytam magam, megütöttek. Tizennyolc voltam, még nem feküdtem le ezelőtt
senkivel. Ez a négy fiú vette el az ártatlanságomat… és az életemet.
Egy órával később ott feküdtem az utcán
egyedül, félholtan. Az értékeimet elvitték, a ruháimat szétszaggatták. Több
horzsolásom és zúzódásom volt. Kiáltani akartam, de nem tudtam. A könnyeim
folytak, ahogy néhány sebből a vérem is. Ott feküdtem percig, de talán órák is
elteltek. Mikor kezdett világosodni, egy autós állt meg mellettem.
- Jézusom! Mi történt? Jól van? – ehhez hasonló
kérdéseket tett fel, de nem tudtam válaszolni, csak néztem rá. Nem tudom,
mennyi idő telt el, de szirénázást hallottam. Az autós, aki még mindig velem
volt, magyarázni kezdett a mentőknek. Még hallottam, mikor a mentő hozzám
szólt, aztán ennyi. Meghaltam.
Meghaltam,
ám a lelkem nem nyugodhatott. Bosszút
kellett állnom a négy fiún, akik elvették mindenem. Szarnak hívták a zenémet?
Akkor szenvedjenek. Az a bizonyos lesz az, amit utoljára fognak hallani. A
hippilány meghalt, de a lelke él, és bosszút akar.